|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 22 találat | lapozás: 1-22 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zsigmond Júlia 2008. november 14.Egy héten keresztül ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját az Erdélyi IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) egyetemistákat tömörítő szakosztálya, a FIKE, a Főiskolás IKE. A november 2–9-e között tartott rendezvénysorozattal arra emlékeztek, hogy 1998-ban újra megfogalmazódott az igény, hogy szervezett református egyetemista élet legyen Kolozsváron, a két világháború között hatékonyan működő egyetemistagyülekezet mintájára. A rendezvények a tízéves tevékenységből nyújtottak ízelítőt. Az évforduló-ünnepség keretében tartották meg a 24 órás bibliaolvasó maratont is, amelyet a Biblia éve jegyében szerveztek. Bemutatták Zsigmond Júlia 10 év szolgálat című munkáját, amelyben a FIKE eddigi tevékenységét vázolta fel. /Fodor Enikő: Ízelítő tíz év tevékenységéből. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./2010. szeptember 1.Dálnokon emléktáblát avattakA múlt hét végén emléktáblát állított Dálnokon az Erdélyi Történelmi Vitézi Lovagrend vitéz lófő Dálnoki Miklós Béla vezérezredesnek (1890—1948), aki 1944—45-ben az ideiglenes magyar kormány miniszterelnöke volt. Az új művelődési központ homlokzatán lévő márványtáblát vitéz Hunyadi László főkapitány és vitéz Lázár Elemér erdélyi országos törzskapitány leplezte le, áldást mondott vitéz Pakó Benedek ny. kanonok és Marosi Károly helybeli református lelkipásztor. A dálnoki származású vezérezredes és miniszterelnök életét és munkásságát a sepsiszentgyörgyi vitéz Nagy Miklós Béla ismertette, a dálnoki Miklós családról pedig Zsigmond Júlia, a család leszármazottja beszélt. Az ünnepség koszorúzással ért véget. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 6.Mégsem fogy a magyarA közhiedelemmel ellentétben nem fogy a magyar népesség jelentősen, a „fogyás” megfelel az európai népességszaporulat változásainak – hangzott el a hazai demográfiai folyamatokról tartott hétvégi szakmai megbeszélésen Kolozsváron A közhiedelemmel ellentétben nem fogy a magyar népesség jelentősen, a „fogyás” megfelel az európai népességszaporulat változásainak – hangzott el a hazai demográfiai folyamatokról tartott hétvégi szakmai megbeszélésen Kolozsváron. A Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében tartott tanácskozáson hazai, valamint Magyarországon, Szlovákiában és Ukrajnában élő magyar szakemberek vettek részt. A résztvevők hangsúlyozták, a magyarság számának alakulása kiegyensúlyozottabb a tömbben élő kisebbségek esetében. A felszólalók emlékeztettek: a teljes Kárpát-medencében megfigyelhető, hogy a kisebbségi magyar közösségekben párhuzamosan történik a tömbösödés és a szórványosodás. A népességszám-csökkenés általános okai a természetes fogyás, a csökkenő szaporulat, az asszimiláció, a nemzetiségváltás, az elvándorlás. A speciális problémák térségenként változnak. Gyurgyik László, a Selye János Egyetem tanára a nemzetiségváltásban látja a szlovákiai magyarok fogyatkozásának okát, Badis Róbert, a vajdasági Identitás Kisebbségkutató Műhely elnöke – kárpátaljai kollégájhoz, Molnár Józsefhez hasonlóan – a felsőoktatás hiányával magyarázza. Erdélyben is a migráció az egyik legnagyobb gond, ennél csak a vegyes házasságokból adódó beolvadás okoz nagyobb gondot – állapította meg a Csata István és Kiss Tamás szerzőpáros. Zsigmond Júlia, Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. április 11.Író, kamera és szexualitásA Korunk Akadémia vendége volt Nádas Péter a kincses városban Kolozsvárra látogatott Nádas Péter Kossuth-díjas író, az egyik legnépszerûbb, Európa-szerte ismert magyar alkotó. A Korunk Akadémia meghívottjaként válaszolt a házigazda Korunk-fõszerkesztõ, Balázs Imre József és a közönség kérdéseire, részleteket olvasott fel az Egy családregény vége és a Párhuzamos történetek címû regényekbõl, majd a helyszínen megvásárolható mûveit dedikálta. A beszélgetés egyik fontos témája volt az író mûveiben megjelenõ szexualitás. Sokan vádolják azzal, hogy nyersen szókimondó szövegeket ír, Nádas szerint viszont az helyénvaló, ha mindenrõl, az erotikáról is, a maga nyelvén beszél. Hogy ki hogyan viszonyul ehhez, az az egyes szereplõket, illetve olvasókat jellemzi. A szerelemrõl való beszéd lehetõségét tovább boncolgatva felvázolta, miért nem nevezhetõk a romantika idején szerelmes regényekként íródott alkotások szerelmes regényeknek: ezek inkább társadalmi-szociális és politikai kérdésekrõl szólnak, nem pedig a szerelem problémáiról. Shakespeare legnagyobb szerelmi drámájáról is elmondható: családi viszályokról, történelemrõl, korabeli szokásokról igen, de Rómeó és Júlia szerelmérõl alig tudunk meg belõle valamit. A szerelem igazi problémáiról: megvetettségrõl, anyanyelvi határokról, eltérõ szocializációról, kommunikációs görcsökrõl, a legbanálisabb mozzanatokról folytatott vitáról, arról, hogyan kell a fogkrémet kinyomni a tubusból, nincs szó. Ezekrõl az irodalom hallgat, holott másról sem kellene beszélnie - jelentette ki az író. Nádas Péter módszeresen él a hallgatással mint mûvészi eszközzel. A hallgatás nyelvét a legnehezebb megtalálni - vezette be a kérdést Balázs Imre József, a Korunk fõszerkesztõje. A sikeres próbálkozás viszont tetten érhetõ a Saját halál címû Nádas-mûben is, amelynek alapjául az 1993-ban három és fél percre bekövetkezett klinikai halála szolgált. Itt a beszédes betûkkel telerótt oldalak közé be-beékelõdik egy vadkörtefa képe. A szerzõ, aki 1961-63-ban a Nõk Lapjának fotóriportere volt, egy éven át mindennap lefényképezte a százhúsz éves fát, s az összegyûlt több ezer fotóból olyanokat válogatott ki, amelyeken látszik a változás, s amelyek bizonyítják: az idõ átmenet, s nincs is semmi más a létezésben, csak átmenet. A képeknek technikai szerepük is van: a tekintetnek fontos az üresség, meg kell pihennie, ha a szöveg fárasztja. Nádas szerint az irodalomnak nemcsak az olvasó, de az író számára is izgalmasnak kell lennie. A regényíró bevallotta: unja a prózaírás bekezdésekre lebontott kötött angolos szabályait, a linearitást, a konvenciókat, ezért szívesen él a költészet elemeivel. Az utóbbi idõben több költeménnyel is elõhozakodott: április 4-én egy szabadságról szóló elbeszélõ költeménnyel tisztelgett Budapesten a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia emlékestjén a névadó elõtt. Drámaíróként már korábban bemutatkozott, a budapesti Katona József Színházban most a Szirének címû drámája van mûsoron. Írói szemléletmódját, valamint létfelfogását a szerzõ egy Gaál István filmrendezõtõl kölcsönvett mondattal összegezte: Tudnom kell, hová teszem le a kamerát. Zsigmond Júlia �?j Magyar Szó (Bukarest) 2012. március 27.Fejetlen” magyar adásFellebbezett a Román Televízió (TVR) bukaresti magyar adásának főszerkesztői posztjára sikertelenül pályázó Kacsó Sándor, aki már tíz éve ideiglenes megbízással töltötte be a most három évre meghirdetett tisztséget. Versenytársa nem volt, egyedüliként állt a vizsgáztató bizottság előtt, mely végül elutasította pályázatát. Az óvásokat tegnap délig lehetett benyújtani, és Kacsó Sándor élt is a lehetőséggel. Az ÚMSZ-nek elmondta, arra gyanakszik, hogy a menedzseri tervre nem kapott átmenő jegyet, de reméli, hogy három napon belül pontos indoklást fog kapni. A köztelevízió magyar szerkesztősége munka közben. Kacsó Sándor megbízott főszerkesztő magyaráz A vizsgafeltételek szerint csak olyan felsőfokú végzettségű médiaszakember jelentkezhetett a bukaresti magyar adás főszerkesztői posztjára, aki minimum három év szolgálati idővel és egy év vezetői tapasztalattal rendelkezik a tömegtájékoztatásban; emellett tervet kellett bemutatni a szerkesztőség jövendőbeli tevékenységének megszervezéséről, koordinálásáról, kívánt hatásairól. Elvárás volt az is, hogy a jelentkező adja írásba: nem állt kapcsolatban a volt politikai rendőrséggel. Kérdésünkre válaszolva Kacsó Sándor közölte, ha fellebbezését nem fogadják el, és újra meghirdetik a pályázatot, akkor annak függvényében fogja mérlegelni, hogy jelentkezzen-e újra az állás elfoglalására vagy sem, hogy mivel magyarázza elutasító döntését az elbíráló bizottság. „Furcsa hangulatban vagyunk most, mindenki meglepődött a sikertelen vizsgámon. Az indoklástól is függ, de valószínű, hogy újra jelentkezem, ha szükséges lesz. A szerkesztőség támogat, nagyon jó a csapatunk, szeretünk együtt dolgozni” – mondta a főszerkesztőjelölt. Váltás a bukaresti rádió magyar adásánál Akárcsak a televízió magyar adásának, jelenleg a közszolgálati rádió kisebbségi adásainak is csak megbízott főszerkesztője van. Stanik István ugyanis februárban lemondott a főszerkesztői székről (jelenleg a rádió nagyváradi tudósítójaként dolgozik), tisztségét pedig Székely Ervin vezető szerkesztő vette át ideiglenes megbízottként. A posztot hamarosan meghirdetik, ám a vizsga pontos dátumát még nem közölték. Székely Ervin lapunknak elmondta, megpályázni készül a főszerkesztői tisztséget. Esetleges versenytársakról nincs tudomása, de kijelentette: ha feltűnne valaki a színen, és nála jobb eredményt érne el, „az a rádiónak mindenképp nyereség volna”. A pályázatot még nem írták ki, de Székely szerint a követelmények közt szerepel majd minden bizonnyal a rádiós működtetési törvények ismerete, szakmai tapasztalat és megvalósítási tervezet. Zsigmond Júlia Szabadság (Kolozsvár) 2012. május 10.Demetert nem bántják?A kormányváltás után is maradhatnak a helyükön a közszolgálati televízió és rádió jelenlegi vezetői – ígérte kedden este a miniszterelnök. Victor Ponta kifejtette, nem tartja megoldásnak, ha az előző koalíció befolyása alatt lévő intézményvezetőket saját embereire cserélné az új parlamenti többség. A kormányváltás után is maradhatnak a helyükön a közszolgálati televízió és rádió jelenlegi vezetői – ígérte kedden este a miniszterelnök. Victor Ponta kifejtette, nem tartja megoldásnak, ha az előző koalíció befolyása alatt lévő intézményvezetőket saját embereire cserélné az új parlamenti többség. Szerinte szakmai kritériumokat figyelembe véve, inkább a menedzsment szintjén lenne szükség változtatásra. Victor Ponta elsősorban a közszolgálati televízió vezetőivel elégedetlen. „Traian Băsescu államfő befolyása alatt állnak, és félretájékoztatják a lakosságot. A TVR menedzsmentje ráadásul nagyon rosszul végzi a dolgát, az intézmény adóssága már rég meghaladja a korábban emlegetett 40 millió eurót” – fejtegette a kormányfő. Sebesi Karen Attila, a közszolgálati televízió vezetőtanácsi tagja szerint a helyhatósági és parlamenti választások előtt semmiképp nem szerencsés a váltás az intézmény élén. „Általában kormányváltáskor a közszolgálati médiumokat átpasszírozzák, de ez most nem lenne annyira jó. Már csak azért sem, mert ugyan könnyű elbocsátani embereket, de másokat állítani a helyükre, már nehezebb feladat” – magyarázta lapunknak. A közszolgálati televízió és rádió vezetőtanácsának és elnök-vezérigazgatójának sorsáról a parlament dönt az intézmények elmúlt évi tevékenységi jelentése alapján. Ha a jelentést elfogadják a honatyák, minden marad a régiben, ha elutasítja, a vezetőségnek mennie kell. Márton Árpád RMDSZ-es képviselő, a kulturális és média szakbizottság tagja szerint nem valószínű, hogy a két intézmény tevékenységi jelentése május folyamán a parlament napirendjére kerül. „Bár én már holnap meneszteném az egész bandát a tévétől. Egyértelműen magyarellenes, agresszív politikát folytatnak, és megszegik az újságírói etika minimumait is” – jelentette ki lapunknak. Hozzáfűzte, hogy Pontáék igazán nem elégedetlenkedhetnek, kezükben van a média elég nagy része. „A rádióban tisztességes munka zajlik, nem érezhetik, hogy elnyomják őket. Meg tudtak egyezni a tévével is, rádióval is kampányügyben” – magyarázta a politikus. Márton Árpád szerint Demeter Andrásnak, a rádió elnök-vezérigazgatójának kevésbé kell leváltástól tartania. Ezt támasztja alá, hogy kedden este a miniszterelnök nem a rádió, hanem televízió vezetőségét vádolta inkább politikai elfogultsággal. Zsigmond Júlia. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 8.TIFF-életműdíj TörőcsiknekÉletműdíjat vett át tegnap Kolozsváron, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál keretében tartott magyar napon Törőcsik Mari. „Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – jelentette ki a legendás magyarországi színművész. „Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – mondta a mosolygó, anekdotázó művésznő, Törőcsik Mari tegnap Kolozsváron, a 11. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) keretében a magyar film napja alkalmából tartott sajtótájékoztatón, mielőtt átvette volna életműdíját. Nem titkolta, hogy rengeteget dolgozott, mindig vállalt kisebb szerepeket is, és azóta is, hogy súlyos betegsége következtében klinikai halálon is átment, folyamatosan ezt teszi. Bevallotta, szíve szerint más filmet választott volna a Művész Moziban tegnap délután bemutatott Makk Károly Szerelem című alkotása helyett (habár egy nagyon szép filmnek tartja, ami pont jókor készült), ő a Déryné hol van?-t szerette volna elhozni a TIFF-re, de erről egyszerűen nem találtak használható kópiát. A filmet Maár Gyula, a művésznő párja rendezte, Arany Pálmát kapott Cannes-ban, és hatása alatt Tennessee Williams amerikai drámaíró (a Macska a forró bádogtetőn szerzője) kijelentette: az emberi erő himnuszát láthatták-hallhatták a filmben. A Makk Károly rendezte Szerelemben Darvas Lili alakításával büszkélkedett inkább a szerep kedvéért kényelmetlen paróka alá kényszerült Törőcsik Mari; saját alakításával kapcsolatban több kritikus, szerénykedő megjegyzést is tett, újságírói kérdésre pedig nevetve mondta: „Az önkritika a legnagyképűbb dolog a magam részéről – mert megengedhetem.” A legendás művésznő mellett ülők a Visszatérés című filmet képviselték, mely egyike volt a magyar film napján vetített alkotásoknak. A rendezőnő, Elek Judit hirtelen jött betegség miatt nem lehetett jelen, ott volt viszont Kovács Ildikó line producer, Páll Zsolt színművész producerként, valamint Péter Hilda, Gáspárik Attila, Váta Loránd és Demeter András, akik játszottak a filmben. A tragikomédia az időskori kitaszítottság érzését dolgozza fel. A rendezőnő egy Mészöly-novellát és egy Duras-kisregényt varrt össze benne, de önéletrajzi vonatkozások is átszövik a művet, ugyanakkor részben fikció is – mondta Páll Zsolt, aki azt is elújságolta, hogy folynak már a tárgyalások annak érdekében, hogy az itteni mozik is játsszák nemsokára a filmet, melyet az országban először most a TIFF-en mutatnak be. Gáspárik Attila színművész a film kapcsán arról beszélt, hogy Erdély mennyire nincs kiaknázva filmes szempontból, pedig itt „olyanokat lehet forgatni, mint sehol máshol”. Emellett a román–magyar koprodukciókban rejlő óriási potenciálról is szólt, szükségesnek látna létrehozni egy román–magyar államközi filmkészítési és -forgalmazási alapot – jelentette ki – „ha már ez a két kultúra egymás mellé került”. Péter Hilda művésznő a Viszszatérés élményeire emlékezett, ezek közt arra, hogy milyen volt két év elteltével újra együtt dolgozni Tankó Norberttel, aki a fiát alakította a Berlinben díjazott Varga Katalinban. Demeter András a színészekkel és a rendezővel való találkozásokat elevenítette fel. „Minden egyes találkozás megszüli a maga gyümölcsét, ez a film is így született” – mondta Demeter. Váta Loránd frappánsan megjegyezte: szekust játszik a filmben, úgyhogy most talán jobb, ha nem beszél sokat. Visszatérés című filmet ma este 20.15-től is vetítik (Odeon Cineplex 6). Fliegauf Bence Csak a szél című alkotása a TIFF-en kizárólag tegnap volt megtekinthető, viszont a Magyarország 2011-et szombaton 11 órától is vetítik a Florin Piersic moziban. Claude Lelouch szerelmei Kolozsvárra Claude (Barruck Joseph) Lelouch, aki a hét végén életműdíjat vehet át a 11. Transilvania nemzetközi filmfesztivál (TIFF) szervezőitől. Az október 30-án 75. születésnapját ünneplő világhírű francia filmrendezőnek több mint fél évszázadnyi munkásság és 45 film áll a háta mögött. Tiszteletére a TIFF-en az Egy férfi és egy nő című alkotását vetítették, melyért Arany Pálmát és két Oscar-díjat is kapott, s mely alkotás későbbi filmes tevékenységének irányvonalát jelentősen meghatározta, az évtizedek múlásával egyre inkább szeretett műve lett. A bonyolult történet kicsengése lelouchi: a szerelem mindennél erősebb. Lelouch filmjei kizárólag négy témakört ölelnek fel: a szerelemét, a munkáét, a családét és a barátságét, ezek közül az elsőt tartja talán a legfontosabbnak – mondta tegnap délelőtt tartott sajtótájékoztatóján –, mert minden műfajban megközelíthető, a thrillertől a musicalig, a horrortól a vígjátékig. Ami soha nem jelenik meg filmjeiben, amit mindig kerülni próbál, az a politika, „mert az nem őszinte, az egyén intelligenciájához szól, nem pedig az érzéseihez” – jelentette ki. A színészekkel való munkáról azt vallotta, mindent alá kell vetni az imádott szereplő pillanatnyi hangulatának, akár az eredeti forgatókönyv rovására is, mert a szívből jövő megnyilvánulások mindennél értékesebbek a filmvásznon. A nézőknek pedig azt javasolja, hogy sose olvassa el a néző előre egyetlen film kritikáját se, csak miután látta a filmet, ne engedje magát befolyásolni. „Egy alkotás legerősebb kritikusa egyébként az idő – ha a film kiállta ennek próbáját, örökké siker övezi” – állítja az elismert rendező. (Turós-Jakab László) Zsigmond Júlia. Új Magyar Szó (Bukarest) 2013. január 19.Püspöki römi a református egyházértFebruár elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt. Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél? Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal. Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten. Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az? Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját. A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám. Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni. Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek? Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges. Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza. Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük. Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen. Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben? Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak. Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni. A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról. Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza. Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak? Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el. Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra? Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel. De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük. A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni. Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet. A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni. Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét? A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne. Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság. Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni? A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük. Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg. És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket. Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek. Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni. Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint. Zsigmond Júlia Maszol.ro, 2013. október 26.Születésnapi ajándék lett a magára 150 évet várató könyvA Vadrózsák első kötete 1863-ban jelent meg, másfél évszázaddal később – mintegy elődjét is ünnepelve – napvilágot látott a második kötetet is, amelyet a gyűjtő Kriza János szakmai levelezését dokumentáló könyv társaságában mutattak be pénteken a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében az unitárius püspökség dísztermében. A terem faláról, a püspöki plakettek sorából Kriza Jánosé helyeslően nézett a felszólalókra, elsőként a Három árva balladájával a rendezvényt megnyitó Tötszegi Zsuzsára, a János Zsigmond Kollégium diákjára, aztán az ünneplőket köszöntő Ft. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspökre, aki így magyarázta az emelkedett hangulatot: amikor a szellemi és az anyagi világ találkozik a vertikálissal, az ünnep. A Vadrózsák első kötete megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvendhetett, több kiadást is megért, bár az újranyomtatások során sok esetben lemaradt a kötet számának jelzése, vagyis már-már feledésbe merült Kriza János terve, hogy az első kötetet második is kövesse – mondta Olosz Katalin, aki végül felkutatta és egybeszerkesztette Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát, ezáltal folytatta a munkát, amit a lelkész-gyűjtőnek nem sikerült befejeznie. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően pedig 2013-ban meg is jelenhetett a könyv. A Magyar Néprajz és Kulturális Antropológiai Intézet vezetője, dr. Keszeg Vilmos a kiadvány méltatása során kiemelte: Kriza János az elsők között kapcsolódott be a 19. századi múltkutatásba, előzmények nélkül, lelkesedéssel fogott hozzá a népköltészeti kincsek gyűjtéséhez, felismerve ezek táji differenciáltságát, és annak szükségserűségét, hogy rögzítse a különböző változatokat. A rendezvény keretében ismertette Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a nemrég elindított Erdélyi és moldvai magyar online balladatárat. A Társaság weboldalán található adatbázis kilenc műfajban eddig körülbelül ezer balladát tartalmaz, de folyamatason töltik fel az anyagokat, a szövegekhez mellékelve a dallamot is, a gyűjtés helyét, idejét – ezek alapján is lehet keresgélni. Keszeg Vilmos a 770 lapnyi kötet külön érdemének nevezte, hogy Olosz Katalin több gyűjtőtárs kilétét, munkastílusát felfedte, a kiadástörténet megírásában is új adatokkal gazdagítottak az eddigi ismereteket. Balladák és epikus énekek, népdalok, táncszók, rigmusok és mondókák, találós mesék, szólásmondások, ünnep- és szokásleírások, hiedelmek és babonák, népsajátságok – ilyen címszavak jelzik a kötet fejezeteit. Ugyan Kriza János a második kötetet mese- és mondagyűjteményként képzelte el, ez a rész hiányzik a megjelent kiadványból – a III. kötetre is van tehát anyag a szétszóródott hagyatékban. Az eseményen felszólaló Magdó János főkonzul megjegyezte: reméli, nem kell a következő kiadványra újabb 150 évet várni. A reményt erősítheti egy fiatal kutató forrásközlése is: Szakál Anna a Kriza által, hozzá, illetve az ő hatására írt folklorisztikai leveleket gyűjtötte össze „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa". Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez címmel. A 416 oldalas könyv 131 levelet tartalmaz, emellett életrajzokat, elveszettnek hitt Kriza-önéletrajzot és egyéb dokumentumokat is. A kötetet bemutató dr. Tánczos Vilmos elismeréssel szólt a még nem lezárt, de az eddigi információkat már gazdagon árnyaló forrásfeltárásról. Mindkét könyv hozzáférhető a Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén, valamint az unitárius püspökségen is. Zsigmond Júlia Maszol.ro 2014. április 14.Mit keres Isten a költészetben?Ott lehet-e akaratlanul is a versben a transzcendens? Lehetséges-e az alkotás az Isten léte nélkül? Az egyház hátrált ki a költészet mögül, vagy a költészet az egyházból? Költőként, szövegek közt mozgóként Demény Péter, Visky András, Karácsonyi Zsolt és Egyed Sándor voltak a 15. születésnapját rendezvénysorozattal ünneplő Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) vendégei a Bulgakov kávézóba kihelyezett beszélgetésen. Transzcendencia a költészetben vagy költészet a transzcendenciában? A meghívottak nem kerülgették a forró kását, már első körben választ próbáltak adni a címkérdésre. Demény Péter azzal, hogy röviden meghatározta a költő létmódját mint kereső emberét, aki ilyenként az istenkeresést sem úszhatja meg, értelemszerűen kutatja azt a magasabb Erőt, aki töretlenül képviseli az értékeket, amelyek hordozásában az ember nem tud mindig kitartó lenni. Szüksége van rá, vágyik rá – a költészet pedig a vágyból táplálkozik. Az Isten persze úgy is „kereshet valamit” a költészetben, ha a költő nem keresi Istent – veti fel a lehetőséget Visky András. Szerinte sokszor nem is a költőn múlik, hogy a transzcendens visszaköszön-e a versből. Arról már van tapasztalatunk, hogy nem Isten nevének a használatától lesz egy alkotás istenes vers, illetve egy korábban szerelmes versnek hitt műről harmadik olvasatra megállapíthatjuk, hogy inkább istenes versnek tűnik, még ha nem is annak szánták. Feltevődik tehát a kérdés, hogy van-e vajon a nyelvnek Isten-emlékezete, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy kitekintsen a sorok mögül az istenarc? Szinte válaszként hangzik Karácsonyi Zsolt felvetése: talán nem is annyira a transzcendenst kéne keresnünk a költészetben, hanem fordítva, hiszen a költészet a transzcendencia része – ha igazán jó, akkor bármiről is szóljon, érezhető, hogy földön túli, nem evilági. A különben lelkész Egyed Sándor arra emlékeztetett, hogy a teremtés maga a szóból jött létre, tehát az alkotás az Istenéhez hasonló munka: a szavaimmal egy új világot hozok létre. „Azért lehetséges az alkotás, mert van Isten. Aki nem hisz benne, annak is csak ezért sikerülhet” - jelentette ki. Mi a helyzet a giccsel? A beszélgetés moderátora, Rácz Norberttel egyetértettek a meghívottak abban, hogy létezik egy kétes értékű, irodalmi szempontból akár lényegtelennek mondható „vallásos szépirodalom”, ami inkább giccs, viszont abban is megegyeztek, hogy ezeknek is van létjogosultságuk, nem szapulni kell ezeket, hanem csak elfogadni. „A hitbuzgalmi költészetnek megvan a maga legitimitása, mint ahogy a népi vallásosság megnyilvánulásainak is. Ne feledjük el, hogy az ikonok sem festőművészek munkái” - mondta Visky András. Ugyanakkor többünk ellenérzését szavakba öntve Demény Péter röviden kifejtette mit ért giccs alatt, és az miért bántó: „Engem zavar mindig, amikor valaki túl magabiztos valamiben”. Másrészt meg a vallásos klisék szajkózása sem emeli művészi szintre az alkotást. Nemes Nagy Ágnest idézi a költő: „a vers a sorközökért íródik”. Kivonult a szó az ige mögül? A közönség soraiból hangzott el a kérdés, hogy merre is tart ma a költészet, amely évszázadok eltelte után leszállt az egyház szekeréről. Válaszában a kérdést rögtön megfordította Visky András: nem a költészet lett hűtlen, hanem az egyház vált le a költészetről, de egyáltalán a kortárs művészetről - kényelemből, és beemelte ezek helyébe a giccset, mert az problémátlan. Lehet, hogy az egyház túl finnyás lett, és az Énekek éneke ma nem kerülne be a Bibliába – ahogy Visky András felvetette –, viszont mindig az egyes emberek döntése az egyházon belül is, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez. Demény Péter arra emlékeztetett, hogy a püspök Makkai Sándor írta Adyról az egyik legkorábbi és legszebb esszét, Bartókra pedig a református Bánffy Miklós mondta ki, hogy „ő kell”. „Ma is van bátorság – ha máshol nem, hát a költőkben és a hitből élő emberekben” – mondta Egyed Sándor bizakodóan. A kérdező így fogalmazott: „az ige mögül kivonult a szó”. A meghívottak azonban cáfolták, hogy ez így lenne. Karácsonyi Zsolt szerint akár ma is össze lehetne állítani egy antológiát kortárs istenes versekből. Ezt tükrözték az asztal mellől felolvasott művek is: sajátok és hozottak, Isten nevét kimondók és elhallgatók egyaránt. Zsigmond Júlia. maszol/MTI 2014. szeptember 7.Már 15 éve barátkoznak Magyarózddal a michigani reformátusokElőször 2002-ben érkeztek ablakot, ajtót cserélni, falat javítani, asztalos és kőműves munkát végezni a magyarózdi kastélyhoz a LaGrave Avenue Református Gyülekezet tagjai Michiganből, Grand Rapids településről. Azóta szinte évente visszatérnek néhány hét fizikai munkát végezni a kastély, annak magtára és a később felhúzott gazdasági épületek körül. Ők így támogatják a Bonus Pastor Alapítványt (BPA), amely 2005 óta működtet szenvedélybetegek számára Terápiás Otthont a kastély egykori magtárában, és célja, hogy három év múlva, a reformáció 500. évfordulójára életvezetési- és konferenciaközpont lehessen a kastélyból, amelyet a hozzá tartozó épületekkel 2004-ben jogos tulajdonosa, Jude Maria bárónő az Alapítványnak adományozott. A BPA támogatói napján tavaly, a húsz éves évfordulón a Szenvedélybetegek Református Mentő Missziójának 1993-as alapítására emlékeztek a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában. Idén a LaGrave és a Bonus Pastor 15 éves barátsága került középpontba. Erre az alkalomra az Egyesült Államokból kilencen is eljöttek, akik aztán jövő héten életvezetési táborban vesznek részt Magyarózdon. Egy michigani család akkor is marad még ott, ha a most érkezett vendégek hazamennek, Kyle Ferguson ugyanis feleségével és két kisfiával hónapokkal ezelőtt odaköltözött, hogy folyamatosan segédkezhessen. Az ünnepi istentiszteleten az amerikai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét. Jézusnak arra az útjára emlékeztette a híveket, amikor tanítványaival Samáriába ment (Jn 4,1-4;31-38), annak ellenére, hogy lett volna lehetősége kikerülni az izraeliták által lenézett, megtűrt szomszédokat. Nekünk is megvannak a magunk kerülőútjaink, hogy ne kelljen közünk legyen ahhoz, amit/akit nem érzünk méltónak magunkhoz... Ismerős a történet: Jézus élő vizet kínál a kútra igyekvő samáriai asszonynak, aki öt elrontott házasságon van már túl. Jézus egyrészt érte, a sikertelen, elveszett, tehetetlen emberért, másrészt a tanítványai miatt ment Samáriába, hogy azok meglássák – és mi is meglássuk: Isten ott is jelen van és munkálkodik, ahová mi be sem tennénk a lábunkat, nehogy bepiszkoljuk magunkat. Szeptember első vasárnapján két üzenet szólt ebből az igéből: lehet, hogy elveszettek és tehetetlenek vagyunk, de nincs olyan mélység, ahová Isten ne jönne utánunk; illetve Isten munkatársaiként nem finnyáskodhatunk, át kell lépnünk biztonsági zónánk határait, hogy meglássuk, Isten már ott van, előkészíti a munkánkat. Ennek megtapasztalásáról tett bizonyságot Horváth Mária, a BPA munkatársa, aki igehirdetés után a gyülekezet előtt néhány kérdést intézett a Terápiás Otthon egyik lakójához, aki vállalta a villáminterjút. A 44 éves szerencsejátékos 7 hónapja tartózkodik Ózdon, ahová egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után került. „Nem egészen erre számítottam. Sokkal többet kaptam: egy új családot, hasonló helyzetben lévő embereket, akiknek ugyanaz a céljuk, és akikkel támogatjuk egymást. Több lett az önbizalmam, és újra vannak céljaim” - hangzott a vallomás. A templom alagsorában képeslapokat lehetett vásárolni, amelyeket a Terápiás Otthon bentlakói készítettek, illetve a tóközi gyülekezet asszonyai is sütöttek tésztát-tortát, egy-egy szelet árával szintén lehetett támogatni a BPA munkáját. Sőt: egy különleges tortát licitre is felajánlottak. Rá kékkel a BPA jelvényét rajzolták fel, középon piros csíkok és körbe fehér tejszínhab-csillagok díszítették az amerikaiak tiszteletére, ráadásul nemzetköziséget növelte, hogy itt önkénteskedő német lányok készítették. A tortáért legtöbbet ajánló nem csak az árát, de a finom süteményt is elküldte Ózdra a bentlakóknak. Zsigmond Júlia maszol.ro 2014. október 25.Konferencia néprajzkutatásról: „Már nem csak sztori, de hisztori”A kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából tartott 2008-as értekezlet folytatásaként évenként szerveznek konferenciát a néprajztudomány és -kutatás jegyében. Az idei konferencia, a sorban a hatodik éppen a magyar néprajz kolozsvári főiskolai képzésének 25. tanévére esik. A konferencián előadást tartott Péntek János is, aki nem csak kezdeményezte, de létrehozta 1990-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében a néprajz tanszéket, amelyet több mint tíz éven át vezetett is. A kolozsvári magyar néprajzoktatás és -kutatás: tudománytörténet és kulturális örökség című konferenciát, amelyet a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya közösen szervezett, Keszeg Vilmos nyitotta meg, ismertetve a tematikát. Az előadások középpontjában a néprajzoktatás neves személyiségei, intézményei, eseményei, eredményei és fordulópontjai, kutatói életpályák, a népi kultúra reprezentatív hordozóinak életpályája, kapcsolathálója, tudása, szolgáltatása, a médiának a populáris kultúrákról forgalmazott képe áll többek között. A 25. évforduló alkalmából Szikszai Mária, a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet igazgatója köszönetet mondott a már 51. éve oktató Péntek Jánosnak, akinek kezdeményezése és erőfeszítései nyomán indult be a néprajzi felsőoktatás 1990-ben, köszönetet mondott Keszeg Vilmosnak, aki 2002 és 2012 közt volt tanszékvezető, és rengeteget dolgozott a kar építésén. Szikszai Mária megköszönte a valaha volt és a jelenlegi diákok munkáját is: „nélkülük nem lenne néprajzi szakmai közösség ma Erdélyben” - mondta. Az intézetigazgató ígéretet tett arra, hogy lesz még külön ünnepi alkalom a tanév folyamán, amely kimondottan az évfordulóra fokuszál majd. A tudománytörténeti konferencia legszorosabban ide kötődő előadása a Péntek Jánosé volt, Szakadékok fölött, a harmadik (újra)kezdés címmel. 1990-ben felmerült a kérdés, hogy lesz-e Bolyai Egyetem, és akkor született meg az a vágy is, sőt elhatározás, hogy ha lesz, akkor azon belül néprajz szaknak is indulni kell – emlékezett vissza Péntek János, aki akkor már 15 éve tanított fakultatív tárgyként általános etnológiát mint az akkori magyar tanszék legfiatalabb oktatója, és az 1980-as években néprajzi tudományos diákkört is szervezett. Egy-egy történelmi katakizmához kapcsolódik a néprajzi oktatás elkezdődése és abbamaradása – hívta fel rá a figyelmet Péntek János, aki visszautalt a korábbi kezdetekre. A kolozsvári egyetemen 1898-tól folyik néprajzoktatás. A tanszék Szegedre költözése után (1919) e folyamat megszűnt, majd 1940-ben éledt újjá és 1948-ig tartott, bár 1954-ig még tanítottak néprajzi tárgyakat. A következő kegyelmi pillanat 1990-ben érkezett el, nyilván a szünetek alatt is sok minden történt – mondta az előadó, amiről még többet kellene beszélnünk, mert a közelmúltat hajlamosak vagyunk elfelejteni, míg a régmúltat megszépítjük, mitizáljuk. „Nem szerveződött meg” - jelentette ki Péntek János egy írott megfogalmazást helyesbítve: nem magától történt. A fiatalabbak kedvéért elmondta: neki magának nem amolyan menedzseri szerepe volt a folyamatban, hanem igen aktívan hozzájárult a néprajz tanszék megalakulásához. „Nem kezdeményeztem: megcsináltam” - fogalmazott. Felsorolta azok neveit is, akik korábban tanítványai voltak, 1990-től pedig oktatókként vettek részt a tanszék életében, így Keszeg Vilmos, Tánczos Vilmos, Pozsony Ferenc, Könczei Csilla, ekkor hívták meg tanítani a már nyugalmazott Gazda Klárát is. Kezdetben csak mellékszakként lehetett néprajzot tanulni, 2003 óta főszakként is választható volt, 2007 óta pedig monoszakos képzés zajlik. A kolozsvári magyar néprajzi tanszék országos szinten az egyetlen – tehát mi vagyunk a legjobbak, ugyanakkor rendszeridegen a felsőoktatási szisztémában– könnyedén kialakult a jó kapcsolat a magyarországi oktatókkal is, folyamatosan vannak cserék, mennek innen oda, onnan ide tanítani és tanulni is. Péntek János jelenleg etnobotanikát oktat a harmadéves néprajzhallgatóknak. „Szoktam mondogatni, hogy ez még csak sztori, nem history, de most már úgy látom, ez bizony történelem” - jelentette ki. Azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy a magyarországi néprajzi felsőoktatási intézményekkel már kezdetektől szoros kapcsolatot ápoltak a kolozsváriak, folyamatosan jöttek onnan oktatók és diákok, illetve innen is mentek oda tanítani és tanulni egyaránt. A pénteki konferencián is jöttek Magyarországról: Gráfik Imre néprajzkutató mellett előadást tartott Nagy Janka Teodóra, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, Kuti Klára, a tatai néprajzi múzeum munkatársa és Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megbízott főigazgatója. Rajtuk kívül nem csak kolozsvári oktatók és doktoranduszok voltak jelen, hanem Erdély különböző pontjairól érkeztek kutatók. Az első két rendezvény előadásai 2010-ben, a következő három rendezvény anyagai pedig 2012-ben a KJNT évkönyvében láttak napvilágot, a 2013-as konferencia előadásai 2014-ben kerülnek közlésre. Zsigmond Júlia maszol.ro 2014. december 30.Ármány, lidérc, vándorláp – 160 éves a Magyar MythologiaSzázhatvan éve, 1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című szintézise, amelynek célja az ősmagyar hitvilág rekonstruálása volt. Ha nem is válthatta valóra egészen a hozzá fűzött romantikus reményeket, viszont kirobbantotta az egyik legnagyobb irodalmú vitát, a néprajztudomány történetében, az mindenképp elmondható róla, hogy nagyon gazdag gyűjteménye a régi magyar hitrendszer-mozaikoknak. Az Ipolyi által felvetett kérdés – keleti vagy nyugati alapozottságú a magyar mitológia – kutatások hosszú sorát indította el egészen a 20. század közepéig ívelően. Róheim Géza, Diószegi Vilmos és Pócs Éva jelentős súllyal bíró kutatásokat végeztek ezen a területen. A korabeli Európán a népek nemzeti öntudatra ébredésével, valamint a kelta Osszián, a német Niebelung-énekek, az óizlandi germán Edda, a finn Kalevala őseposzok felfedezésével egy időben végigsöpört az az elgondolás, mi szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással az ősi írásokban és a szájhagyományban élő töredékekben azonban fellelhető. Hogy mennyire fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Kisfaludy Társaság mitológiapályázatára szokatlanul nagy számban (hét) jelentkeztek. Ez a felhívás sarkallta Ipolyit is könyve megírására. Mit lehet a régi bel- s külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fenmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben találtató nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat vagy hihetőt kivonni? Mi vala hitök a világ eredetéről és leendő végéről, a lélekről, különösen a lélek szabadságáról, s a halálon túli állapotjáról? Voltak-e elődeinknek több isteneik, vagy egyéb felsőbb lényeik, név szerint mikori s mely eredetű és jelentésű fogalmak az Úr, Őr, Ördöng, Ármány, Manó, Óriás, Boszorkány, Fene, Garaboncás, Lidérc stb. s mily viszonyban gondoltattak ezek a legfőbb lénynyel? Honnan származhatott maiglan a néphitben fenlévő „magyarok istene” kitétel? - sorjáztak az eligazító kérdések ennél háromszor terjedelmesebben, olyan részletességgel, hogy felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle, nem mer pályázni. A magyar ősvallás kérdésköre viszont már korábban is foglalkoztatta, az 1846-os pályázati kiírás pedig újabb lendületet ad. Nyolcévi megfeszített munka után (az országos szájhagyomány, a régészeti és az írott dokumentumok, a külföldi párhuzamok felkutatása), 1854-ben megjelenhet végre a Magyar Mythologia. A 18 fejezetből álló mű átlátható rendszerezésben közelíti meg a témaköröket: istenek, szellemek, ördög, boszorkányok, tündérek, varázslat, szertartások, szent helyek, lélek, teremtés, halál utáni lét, természeti elemek stb. Megtudhatjuk például, hogy manó szavunk a manicheizmusra (link a Wikire) vezethető vissza, amely eretnekséggel a pogány magyarokat is vádolták Szent Gellért idején; vagy hogy milyen pogány vallási tudatról, rítusokról tanúskodnak Tűzhalom (pogány áldozati hely), Tündérvár (mondák szerint tündérek lakják), Balánbánya (balán-bálán-bálvány) helyneveink – számos etimológiai fejtegetés azonban később vakvágánynak bizonyult. Ipolyi igen sokféle forrásból merített, hatalmas, sokszínű anyagot elemezve ragadott tollat. Áttekintette krónikai történetirodalmunkat, okleveleket, nyelvemlékeket, sajátlag gyűjtött és kéziratokban olvasott regéket, mondákat, meséket, közmondásokat, tájszólásokat, jellegzetes kifejezéseket, felhasználta a magyar (Bonfini, Otrokócsi Foris Ferenc, Kállay Ferenc stb.) és külföldi „mitológiai irodalmat”, etimológiai ismereteit, s figyelembe vette nem csak a magyarság, hanem a magyarsággal érintkező nemzetiségek szóbeli közléseit, szokásait, néphagyományát, és ami még újszerűnek bizonyult: a tárgyi emlékeket is. Ez a sokrétű munka, gazdag forrásgyűjtemény adja időtálló, megkérdőjelezhetetlen értékét a kiadványnak, ha az különben több szinten is támadható.(Ma már nyulvánvaló: tévedése volt az, hogy a magyar mitológiát olvasmányai hatására a klasszikus mitológiák szerkezete szerint alkotta meg. Bár tudott a nyelvrokonságról, nem részesítette előnyben a finnugor forrásokat.) Rögtön a megjelenése utáni évben számos kritika is érte, a legsúlyosabb bírálat Csengery Antal részéről, aki Ipolyi könyvét akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta, és több tanulmányban kíméletlenül rótta fel hiányosságait, tévedéseit. Az egykori vita újraértékelői több ponton igazat adtak Csengerynek, aki először is elhamarkodottnak ítélte a megírást, másodszor hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést, harmadszor a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. Vitájuk talán túlzás nélkül az egyik legélénkebbnek mondható a magyar néprajz történetében. Nem mellékes az sem, hogy a művet megjelenésekor már más világ vette körül, mint 1846-os fogantatásakor, és bár a honfoglalás ezeredik évfordulóján egy pillanatra fellobban a „tiszta magyar mythologia”, a „nemzet őskátéja” iránti igény (ekkor adják ki b Magyar Mythologiáját, amelyet viszont már szóra is alig méltat a kritika), fokozatosan háttérbe szorult Ipolyi Arnold, a későbbi nagyváradi püspök hatszáz oldalt kitevő szintézise, amelynek értéke azonban nem csökkent, sőt megkerülhetetlenné vált a kutatók számára, de érdekes olvasmányként ajánlható minden olvasónak. Zsigmond Júlia maszol.ro 2015. január 2.Új lakókat vár az új évben a marosvásárhelyi református idősgondozóNovember elején nyitotta meg kapuit a Kálvin Jánosról elnevezett marosvásárhelyi idősek otthona, amelyet a Református Egyház Nyugdíjintézete hozott létre. Az év végéig kilencen költöztek be, de januártól már várják az új lakókat, összesen 56 helyet tartanak fenn egyedül maradt, gondozásra, szakápolásra szoruló időseknek. Az elmúlt szűk két hónap a rutin kialakulásának ideje volt, az egymás megismerésének lassú folyamata a lakók között épp hogy csak elkezdődött. A délutáni pihenő alatt egyelőre csak kevesen keresik egymás társaságát, de irányított együttlét alkalmával már beszélgettek karácsonyi élményeikről, készítettek közösen adventi, karácsonyi díszeket ajtóra, ablakra, asztalra, na és a fenyőfára, melyet együtt öltöztettek fel. A Bod Péter Diakóniai Központ diákjai karácsonyi műsort mutattak be. „Gyönyörű program volt” - ismerte el az egyik bentlakó idős asszony, aki egy másik otthonból költözött át. „Ahol volt ezelőtt, ott nem volt hajlandó kimozdulni hónapokon át a szobájából, itt pedig nem telik el úgy hét, hogy ne jöjjön ki: enni kijött, áhítatra, barkácsolásra kijött. Olyan jóleső érzés volt, mikor azt mondta, végre otthonra talált” - mesélte Jakab István igazgató. Elmondta ugyanakkor azt is, hogy a lakók közül többeknek tíz éve, egyeseknek talán harminc éve nem volt részük olyan élményben, mint amilyen ez a karácsonyi műsor volt, lakóknak és hozzátartozóknak egyaránt megtelt könnyel a szemük. A bentlakók többnyire Marosvásárhelyen laktak vagy a Nyárád-mentén, a hozzátartozók közt vannak külföldre költözöttek, más városban élők, de olyanok is, akik mindennap eljönnek látogatóba. A kilenc lakó közül a legidősebb 94, a legfiatalabb 74 éves. Van köztük házaspár is. Vannak ágyhozkötött betegek is. Szociálisan támogatott helyek viszont nincsenek, csak olyan öregeket vesznek fel, akik a díjakat rendszeresen tudják fizetni. Menhely-jellege nincs és nem is tervezik ezt – mondta el a maszol.ro kérdésére az igazgató. A Kálvin Idősek Otthona református intézmény, a programra nézve ez azt jelenti, hogy délelőttönként mindennap tartanak egy félórás áhítatot, vasárnaponként van istentisztelet, és adott a lehetőség lelkigondozásra – annál is inkább, hogy a bentlakók közt van lelkész is, az épület másik szárnyában pedig kimondottan nyugdíjas lelkipásztor(-házaspároknak) tartanak fenn apartmanokat. Különben a marosvásárhelyi és környékbeli lelkészek szolgálnak be. Önkéntesek is egyre többen jelentkeznek, a délutáni foglalkozások így az ő ajánlataik függvényében is alakulhat, létrejöhet filmklub, barkácskör, egyesek szívesen olvasnának fel, de amire a legnagyobb szükség lenne az igazgató szerint: a beszélgetés. „Elképesztően hálásak tudnak lenni az öregek. Egyikük például azt mondta, hogy ha ő tudja, hogy ez ilyen, akkor már harminc évvel ezelőtt beköltözött volna. Bánom, hogy nem fotóztam le, amikor az első beköltözők megérkeztek. Le kellett volna filmeznem, hogy néztek ki akkor. Valósággal látszik, hogy egy hónap alatt megszépültek, meghíztak” - mondja Jakab István, aki szerint a belülről fakadó, magától jövő szeretet a legfontosabb, ez a kulcsa a jó hangulatnak, családias légkörnek, ahol a takarítónőt is érdekli a lakó hogyléte. Az ilyen szeretet pedig szeretet szül. Ebbe az otthonba várják új lakóikat az új évben az üres, de már otthonos, és még otthonosabbá tehető szobák. Zsigmond Júlia maszol.ro 2015. március 31.Negyven napon át kampányoltak a megfogant életekért KolozsváronVasárnap álltak ki utoljára a kolozsvári Dominic Stanca szülészeti és nőgyógyászati klinika elé imádkozni és tüntetni azok, akik bekapcsolódtak a 40 nap az életért mozgalomba, és tábláikkal, de egyáltalán jelenlétükkel arra hívták fel a figyelmet, hogy minden megfogant élet érték, és van más, jobb választásuk is az abortuszra készülő nőknek. A kampányt ősszel is megismétlik – hangzott el a vasárnapi eseményzáró rendezvényen. A közösség ereje Az Agapé vendéglő legfelső emeletének egy körülbelül száz férőhelyes termében szinte kétszer annyian gyűltek össze, hogy közösen tekintsenek vissza az elmúlt negyven napra, amikor is 480 óra alatt összesen több mint 650 önkéntes állt ki a sugárút melletti járdára, a klinika falai elé. „Az első fél óra volt a legnehezebb, amíg le tudtuk győzni magunkban azt a hamis szégyenérzetet, hogy mit gondolnak vajon az emberek. Ehhez ki kellett lépnünk a komfortzónánkból” - mondta Dan Călinescu kapmányigazgató, aki örömmel emelte ki: csodálatos volt megtapasztalni, hogy különböző felekezeti és nemzetiségű fiatalok és idősek állnak ki együtt egy közös célért. Ferenc pápát idézte: sokkal több, ami minket közel vihet egymáshoz, mint ami eltávolíthat. A közösség ereje válasz lehet az abortuszt fontolgató nőknek, akik valami miatt ezt a művi beavatkozást látják a legjobb megoldásnak. Dan Călinescu elmondta, a legtöbb embert a következő üzenetet hirdető tábla állította meg: „Nem tervezett terhesség? Mi segítünk neked!” mindenki a hogyanra volt kíváncsi. A válasz viszont egy kérdésben érkezett: mire lenne szükség igazából? Mert van, akinek az anyagi forrás hiányzik, nincs munkahelye, vagy alacsony a fizetése, másnak a szociális támogatás, megint másnak a lelkigondozói segítség, esetleg az életpárti, odaadó orvosi szolgálat hiányzik. „Ha néhány fiatal, aki egyáltalán nem szakember, egy nap alatt le tudta festeni a Stanca falait, 600 négyzetmétert, úgyhogy mindenki csodálkozott, akkor egyébre is képes lehet, képes lehet valós társadalmi problémákra valós megoldást találni” - mondta a projektvezető. Mennyit fizettek a tüntetőknek? negyven nap alatt 7 és 19 óra között mindig állt valaki a kórháznál. Ezt látva, többen megkérdezték a főszervezőt, mennyit fizet az embereinek. De akik a kampányban részt vettek, nem jutalomért tették, hanem keresztényi kötelességből: „Jézus azt mondta, hogy mi vagyunk a világ világossága. Ezzel, hogy kiálltunk az utcára, igent mondtunk az Ő tervére, vállaltuk, hogy igen, mi vagyunk a világ világossága. Természetesen Jézus a fény bennünk, mi inkább gyertyaként vittük Őt ki oda, ahol sötétség van” - fogalmazott Dan Călinescu. A zárórendezvényen jelen voltak különböző felekezetek képviselői is, legmagasabb ranggal Florentin Crihălmeanu görög-katolikus püspök (Kolozsvár–Szamosújvár Egyházmegye), aki megköszönte a kampányban részt vevők bátorságát, hogy a megmosolygó vagy egyenesen elítélő, lenéző, haragos tekintetek és beszólások ellenére is kitartottak. Emlékeztette az egybegyűlteket: ahhoz, hogy ne irtózzunk mások szolgálatába állni, jó motivációra van szükség: az Isten és az emberek szeretetére – így szolgált közöttünk Jézus, aki azt mondta magáról: Ő a feltámadás és az élet. Akik tehát az életért kampányoltak, azok Jézust szolgálták. Gyakorlati segítség - válasz a hogyanokra A kampány célja az volt, hogy elkezdődjön egy párbeszéd az abortusz problémaköréről – mondta Dan Călinescu. Éppen ezért a zárórendezvény után nem csak vacsorával kínálták az embereket, hanem felajánlották a lehetőséget, hogy egy-egy asztal körül „munkacsoportokat” alakítsanak, összesen hármat. Az egyik asztalnál azok találkozhattak egymással, akik egy-egy gyülekezeten belül foglalkoznának rendszeresen a témával, támogató csoportot alakítanának, lelkigondozást biztosítanának vagy imaórát szerveznének az érintettekért. Egy másik asztalhoz azokat hívták össze, akik a negyven napos esemény előtt is zajló szórólapozás folytatását segítenék a Stanca klinikánál, illetve nem csak papírral a kezükben, de információkkal a fejükben és szeretettel a szívükben állnának ott – hasonlóan ahhoz, ahogy Amerikában minden szülészettel szemben, ahol abortuszt is végeznek, van egy terhességi krízisközpont, ahol felvilágosítást és támogatást nyújtanak. A harmadik felkínált lehetőség volt, hogy üljenek le egymás mellé a jelenlévő nőgyógyászok, gyógyszerészek, háziorvosok, rezidensek, ápolók, és lehessen velük arról beszélni, hol találhatunk életpárti egészségügyi dolgozót, akihez bizalommal fordulhatunk. – Kolozsváron a Pro Vita klinikán magyar nyelvű tanácsadásra is programáltathatják magukat az érintettek. Visky Mária minden szerdán várja azokat, akik terhességükkel kapcsolatos kérdéseiket, gondolataikat szeretnék megosztani valakivel. „A klinikán ingyenes terhességi tesztet és ekográfot lehet végeztetni, de többnyire nem ezért szoktak jönni, már tudják, mi a helyzet. Inkább arra van szükségük, hogy meghallgassuk őket. Volt, aki utólag elmondta: ha tudta volna, hogy ennyire felszabadító lehet egy beszélgetés, sokkal hamarabb eljön" - mesélte lapunknak az egyesület magyar önkéntese. Zsigmond Júlia maszol.ro 2015. április 2.Gazda Klárát köszöntöttékKözöttünk jár, évtizedek óta végzi kutatásait csendben, a ’90-es változás után tanított egyetemen, alapító tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, neves szaktestületek tagja, többszörösen kitüntetett és elismert, vérbeli néprajzkutató. A hetvenéves Gazda Klárát egy kicsit késve, de tisztelettel, szeretettel köszöntötték szakmabeliek és tisztelői tegnap két néprajzi jellegű kiadvány sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott rendhagyó könyvbemutató az Erdélyben művelt néprajzi szakma ünnepének is mondható. Fennállásának huszonötödik évfordulóján a Kriza János Néprajzi Társaság röviden ismertetett huszonkettedik évkönyve egyfajta összegzése is annak, ami tudomány- és kutatástörténeti szempontból meghatározza a romániai magyar néprajzélet (kutatás, feltárás, oktatás, kiadványok) legfontosabb pilléreit. A Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár és két doktorandusz hallgatója, Szász István Szilárd, valamint a sepsiszentgyörgyi Zsigmond Júlia által szerkesztett kötetben háromszéki vonatkozású írások is szerepelnek, többek között Albert Ernő Néprajz és Iskola című tanulmánya – amely a Székely Mikó Kollégiumhoz kötődik –, Szőcsné Gazda Enikő az 1930-as évekbeli háromszéki szőttesmozgalom történetét mutatja be, Pozsony Ferenc A székely társadalom kutatása című tanulmánya is forrásanyag a további feltárásokhoz. A zabolai Csángó Néprajzi Múzeum gyűjteményét ismertető, Kinda István által összeállított kötetet Szőcsné Gazda Enikő méltatta, aki a múzeum alapítására és 2003-as megnyitására is utalt, kiemelve, hogy az intézmény Pozsony Ferenc magángyűjteményéből nőtte ki magát és vált a helyi magyar és román, a szász és a moldvai csángó népélet hagyományainak tárhelyévé. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 9.Néprajzosok találkozójaKissé elkésve ugyan, de a 70. életévét betöltő Gazda Klára néprajzkutatót is felköszöntötték a megalakulásának 25. évfordulóját ünneplő Kriza János Néprajzi Társaság 22. évkönyvének, valamint Kinda Istvánnak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum gyűjteményét ismertető kötete bemutatóján. A bensőséges hangulatú eseményre az elmúlt hét folyamán került sor a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Székelyföld és Kolozsvár közötti kapcsolat fontosságát és létjogosultságát a Kriza János Néprajzi Társaság és intézményünk között több mint 20 éve fennálló szoros együttműködés, valamint az ebből fakadó szakmai fórumok és könyvbemutatók hosszú sora bizonyítja – állapította meg a vendégeket köszöntő beszédében Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A Kinda István könyvét méltató Szőcsné Gazda Enikő rámutatott, a szerző témaválasztása nem véletlenszerű, hiszen a zabolai részleg egykori muzeológusaként szívén viseli az ott tárolt anyag sorsát. Az előzmények ellenére végig objektivitásra törekedő Kinda tanulmányából többek között megtudhatjuk, hogy a jelenlegi múzeum dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus magánygyűjteményéből nőtte ki magát, és 2003-ban intézményesült. Falai között a csángó használati tárgyakon túl házi szőttesek, ruhadarabok, bútorok, a vallásos élet kellékei és a gorzafalvi kerámia jellegzetes darabjai is fellelhetők. Idelátogatva ugyanakkor a helyi székely és román kultúra termékeivel, szokásaival is megismerkedhetünk, de gazdagon szemlélteti a juhászat tárgyi vetületeit is. A zabolai múzeum tehát egy összetett kultúraértelmezés mentén szerveződött, amit megálmodója, illetve működtetői a látogatókban is próbálnak tudatosítani. Pozsony Ferenc akadémikus rövid, de tartalmas beszédét dr. Gazda Klára köszöntésével és munkásságának méltatásával indította. Persze nem véletlenül, hiszen mint azt kifejtette, a szerénységéről és szorgalmáról elhíresült kutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság megalapításában is elévülhetetlen és meghatározó szerepe volt. Kiderült továbbá, hogy a társaság alapjait voltaképpen már az 1990 februárjában, Kézdivásárhelyen megejtett tanácskozásuk során sikerült lerakniuk, megalakulására azonban csak márciusban, az unitárius egyház kolozsvári belvárosi parókiájának épületében került sor. 1994-től szakkönyvtárat, archívumot és vendégszobákat is magába foglaló székházzal rendelkeznek, a https://www.kjnt.ro címen pedig a világhálón honlapot működtetnek, ahol romániai magyar néprajzi és moldvai csángó bibliográfiát, balladákat, fotókat és szakkönyvtári katalógust tartalmazó adattár is található. Pozsony Ferenc elmondása szerint a Keszeg Vilmos néprajzkutató és egyetemi tanár, valamint két doktorandusz diákja, Szász István Szilárd és a sepsiszentgyörgyi Zsigmond Júlia szerkesztésében megjelent idei évkönyvük egyfajta összegzése mindannak, ami tudomány- és kutatástörténeti szempontból a romániai magyar néprajz meghatározójának nevezhető. Megelégedéssel nyugtáztuk, hogy benne több háromszéki vonatkozású írás, például Albert Ernő Néprajz és iskola című tanulmánya is fellelhető. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. május 16.Szeretethidat ácsolnak önkéntesek a Kárpát-medencébenErdély második alkalommal kapcsolódik be idén a Szeretethíd építésébe, azaz a Kárpát-medencei református önkéntes napok programjába. Ezidáig közel 15 500-an regisztrálták, hogy május 29–30-án lakóhelyük közelében szociális, területfejlesztési, környezetvédelmi munkát végeznének. Hivatalosan hétfőig lehet regisztrálni, de az utolsó pillanatban is összeállhatnak segíteni vágyó csapatok. Tavaly közel 16 ezeren önkénteskedtek a Szeretethíd hétvégéjén szerte a Kárpát-medencében. A megvalósításokból csak néhányat sorolunk: játszótérépítés, kerítésfestés, szeretetotthonokban látogatás és műsor, kutyasétáltatás, étel- és süteményosztás hajléktalanoknak, „ingyenölelés” (free hug), temetőrendezés, falfirka-mentesítés, cigarettacsikkek gyűjtése, különböző felekezetű egyháztagok egymás templomát tették rendbe és még megannyi szép kezdeményezés született. Erdélyben 11 regisztrált csoport önkénteskedett: idős-és gyermekotthonokat látogattak, kaput festettek, kerítést javítottak, templomkertet és temetőt takarítottak, szemétgyűjtést végeztek. „Nagyon jó élmény volt mindenkinek. Kicsit negatívan talán az hatott, hogy sok helyen eső miatt vesztegeltek, máskorra halasztották a munkát, de mindenhonnan pozitív visszajelzés jött” - mondja Gyéresi Blanka, az erdélyiek koordinátora, aki számon tartja az innen bejelentkezett csoportokat és vállalt feladataikat, az egyedül jelentkezőket valamely hozzájuk térben közeli csapathoz irányítja, illetve feladatot is ajánl azoknak, akik nem döntötték el, miben segítkeznének, velük megláttatja, hol lenne rájuk szükség. „a feladatokat többnyire szervezetek (idősotthonok, iskolák, árvaházak, alapítványok) regisztrálják. Ez azt jelenti, hogy lenne munka, de nincs emberük, és felajánlanak önkéntességi lehetőséget. Amennyiben egy csoport saját magának keres feladatot, ezt nem kell regisztrálnia, csak ha még szeretné esetleg, hogy más is csatlakozzon hozzá” – magyarázza a koordinátor. Eddig hat településről összesen 230 fővel jelentkezett be egy-egy csapat, ők a tavaly is részt vettek az önkéntes napokon. „Sajnos idén kevesebben vállalkoztak a hétvégi ballagások miatt” – mondja Gyéresi Blanka. De az eddig kialakult csoportokhoz lehet még csatlakozni: Kolozsváron a Diakónia Keresztény Alapítvány időseit viszi ki egy csapat a botanikus kertbe, Bánffyhunyadon Ravasz László halálának 40. évfordulójára szülőházán végeznek karbantartási munkálatok, majd udvartakarítást, Kalotaszentkirály–Zentelke frissen festett parókiakapuval és -kerítéssel büszkélkedhet a munkálatok nyomán, Kalotadámos–Jákótelke határában szemétgyűjtés zajlik majd, Mérán a Diakónia szervezésében a gyerekek meglátogatják az időseket, és segítenek nekik a takarításban, a háromszéki Kálnokon pedig sportpályát létesítenek a két nap alatt. A következő két hét alatt még létrejöhetnek spontán csapatok, kapcsolódni lehet a szeretet lánchídjához, jövőben pedig aki hamarabb regisztrál, pólót is kap ajándékba, amely még inkább kifejezi az összetartozást a közös önkéntesség mentén (idén már kifogyott a tízezer darabos készlet). Zsigmond Júlia maszol.ro 2015. július 20.Falunap új székely kapuval (Dálnok)A szombaton tizenegyedik alkalommal megtartott dálnoki falunap két legkiemelkedőbb eseménye a díszpolgár- és székelykapu-avatás volt. Ezenkívül falumonográfia-bemutatót és főzőversenyt is tartottak. Az ünnepen a Balaton nyugati partján fekvő Cserszegtomaj és az Egertől tíz kilométerre található Noszvaj testvértelepülés küldöttsége is részt vett Bartha Gábor és Bóta Géza polgármester vezetésével. Az esemény 6 órakor a gidófalvi fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a dálnoki önkormányzat nevében Bartók Ede Ottó polgármester nyitotta meg a rendezvényt, a két magyarországi testvértelepülés lakóinak üdvözletét azok polgármesterei tolmácsolták, és átadták a Cserszegtomajt ábrázoló négy nagyméretű művészfotót, illetve egy címeres magyar lobogót. A két testvértelepülés küldöttsége szokásához híven bort is hozott a faluünnepre. Az istentisztelet után sor került a díszpolgáravatásra. A községért, az itt élő polgárokért kifejtett kimagasló tevékenységéért a község képviselő-testülete elismerése és tisztelete jeléül díszpolgári címet adományozott Gocz Elvira ny. betegápolónak és Balogh Sándor ny. nyelvtanárnak. A jelenleg Kovásznán élő Gocz Elvira anyai nagyszülei voltak dálnokiak, ezért gyermekkorában sok időt töltött itt. Végleges hazatérése után felkarolta a nehéz sorsú gyermekeket, és jelentős összegekkel segítette hajdani iskoláját, a Darkó Jenő-iskolát, legutóbb 2014-ben az ő adományából sikerült kicserélni az iskola összes nyílászáróját – hangzott el többek között a laudációban. Balogh Sándor betegsége miatt nem lehetett jelen a díszpolgáravatáson, de megüzente, amint felépül és Dálnokba jön, személyesen veszi át az oklevelet. Habár nem született e vidéken, Budapesten él, de ősei révén székely származású, évtizedek óta hazajár Dálnokba, és önzetlenül segíti a faluközösséget. 1991-ben német állampolgárként telepedett vissza Magyarországra, már abban az évben Erdélybe látogatott, és lakást vásárolt magának Sepsiszentgyörgyön, ahonnan hetente többször is Dálnokba látogatott, ahol nemcsak távoli rokonait, hanem szegény sorsban élő dálnoki családokat is messzemenően segített – hangzott el a róla szóló laudációban. A díszpolgáravatás után a jelenlevők a református műemlék templomba vonultak, ahol a sorozat, illetve a kötet szerkesztői – Nagy Balázs néprajzkutató, Tóth Szabolcs Barnabás történész és Zsigmond Győző néprajzkutató, tanszékvezető egyetemi tanár – bemutatták a Székelyföld települései sorozat ötödik kötetét, a kétszáz példányban megjelent Dálnok falumonográfiáját. A falumonográfia társszerzői: Bara Sándor, Csáki Árpád, Cserey Zoltán, Kicsi Sándor, Pethő Ibolya, Kisgyörgy Zoltán, Kisgyörgy Blanka, Polgár Erzsébet, Székely Zsolt, Zsigmond Győző és Zsigmond Júlia. Ötletként felvetődött, hogy jó lenne, ha a sorozat kötetei digitális formátumban a világhálóra is felkerülnének. Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa, a kötet társszerzője a dálnoki gyógyvizekre hívta fel a jelenlevők figyelmét. A könyvbemutató és a déli harangszó után a dálnokiak és meghívottjaik, élükön a gidófalvi fúvószenekarral, a falu bejáratához felállított, 9,5 méter széles és 6,5 méter magas székely kapuhoz vonultak. A kapun az Erőt, egészséget, áldást, békességet! köszöntő szöveg olvasható. A falukaput egy XVIII. századi dálnoki székely kapu motívumainak felhasználásával a torjai Pethő Sándor fafaragó készítette. Marti Orsolya tanuló Zádori Gábor A mi székely kapunk című versét szavalta el, majd Bartók Ede Ottó polgármester elmondta: a dálnokiak régi álma teljesült. A kaput Kedves Tibor csernátoni római katolikus plébános, beszolgáló lelkész szentelte meg. A falunap elmaradhatatlan eseménye a főzőverseny volt, melyre idén hét csapat – a helyi önkormányzat, a Darkó Jenő-iskola, az RMDSZ nőszervezete, Már Sándor és családja, a Vad Természet Vadászegyesület, Cserszegtomaj csapata és a dálnoki vadásztársaság – nevezett be. A zsűri elnöke Daragus Attila mesterszakács, Torja község polgármestere volt. A csapatok pityókatokányt, csülkös és zalai babgulyást, székelygulyást, muflonpörköltet, báránypaprikást és vaddisznópörköltet készítettek, amelyeket a zsűrizés után a jelenlevők is megkóstolhattak. Az idei főzőverseny fődíját Cserszegtomaj csapatának ítélték oda. Ezután megkoszorúzták a művelődési központ homlokzatán tavaly felavatott Dózsa-emlékplakettet, majd a nagyteremben megtekintették a helyi asszonyok kézimunka-kiállítását. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. július 21.Tizenegyedik Dálnok-napÉrtékteremtő könyv- és textilkiállítás Szombaton ünneplőbe öltözött Dálnok apraja-nagyja, és nem hiába, a tizenegyedik alkalommal rendezett egynapos faluünnepre méltán lehetnek büszkék. Nemcsak a kulturális és gasztronómiai kínálat gazdagsága volt lenyűgöző, hanem a mindenkor jellemző családias hangulat is. A jelenlévők jóllakottan, élményekkel gazdagon távoztak, ahogyan a krónikás is, aki az alábbiakban a részletekbe avatja be az olvasókat. A 6 órai ébresztőt „megúsztuk”, amikor a gidófalvi fúvósok kimuzsikálták a későn ébredőket az ágyból, hogy le ne késsék a nemsokára kezdődő főzőversenyt, amelyre 7 csapat sorakozott fel: a helyi önkormányzat, a Darkó Jenő-iskola, az RMDSZ nőszervezete, Már Sándor és családja, a Vad Természet Vadászegyesület, Cserszegtomaj, valamint a helyi vadásztársaság csapata. Falumonográfia-bemutató Az ünnepséget Bartók Ede Ottó polgármester nyitotta meg, név szerint megköszönve a rendezvény színvonalát biztosító helyi önkéntesek munkáját. Bartha Gábor, Cserszegtomaj és Bóta Géza, Noszvaj polgármestere átadták ajándékaikat, majd Fejér László Ödön képviselő méltatta a helyiek összefogását. Ezután díszpolgárrá avatták Gocz Elvirát és Balogh Sándort, laudációjukban hangsúlyozva a helyi közösséget és a rászorulókat támogató gesztusaikat. Sajnos, Balogh Sándor egészségügyi gondjai miatt nem lehetett jelen az ünnepségen, neki a későbbiek során személyesen adják át a megtisztelő címet. A községben már hagyománya van a település történetét feldolgozó könyvek kiadásának, ezúttal a sorban ötödik kötetet, Dálnok monográfiáját Nagy Balázs, Tóth Szabolcs és Zsigmond Győző mutatta be a református templomban, kiemelve azokat a tényeket, amelyek a települést egyedivé tették mind a múltban, mind a jelenben. A kötet társszerzői: Bara Sándor, Csáki Árpád, Cserey Zoltán, Kicsi Sándor, Pethő Ibolya, Kisgyörgy Zoltán, Kisgyörgy Blanka, Polgár Erzsébet, Székely Zsolt és Zsigmond Júlia. A bemutatón elhangzott, az elkövetkezőkben nagymonográfiát is kiadnának a településről. Székelykapu-avatás és dínomdánom A továbbiakban az önkormányzatiság tízéves jubileumát megtisztelő falukaput avatták fel a település bejáratánál. A 9,50 m széles és 6,5 m magas, 18. századi helyi díszítőmotívumok felhasználásával készült mestermű a torjai Pethő Sándor faragómester munkáját dicséri. Az avatás ünnepélyes pillanataiban Bartók Ede Ottó felkérésére az egybegyűltek egy perc megemlékező csendet tartottak Veres István néhai tanácsos emlékére, aki évek óta szívügyének tekintette a kapuállítást. Az avatóünnepség hangulatát a gidófalvi rezesbanda és a kézdivásárhelyi mazsorettek bemutatója, valamint Marti Orsolya szavalata fokozta. A falu új büszkeségét Kedves Tibor csernátoni római katolikus plébános, beszolgáló lelkész szentelte meg. Ezt követően folytatódott a dínomdánom, csapra verték a testvértelepülések által hozott boros hordókat, jóllaktak az üstökben készült finomabbnál finomabb ételekből. Később a meghívott előadók mellett Fésűs Adél, Andrási Ágota, Balogh Erika és Nyircsa Klára pedagógusok, valamint Fakó Alpár táncoktató irányításával a helyi óvodások és iskolások népi gyerekjátékokkal, valamint modern és néptáncokkal szórakoztatták a résztvevőket. Az RMDSZ helyi nőszervezete eredeti ötlettel rukkolt elő, a faluban készített több száz textil kézimunkát gyűjtötték össze, feltüntetve a tulajdonos vagy éppen a készítő nevét, valamint a készítés évét. A falu asszonyainak jóvoltából a kultúrotthon nagytermét zsúfoltságig megtöltötték szebbnél szebb darabokkal, amelyeket Barna Jolán Mária szakszerűen értékelt, mi több, egyes kézimunkák kapcsán személyes élményeket, történeteket is felelevenített. Ezt a kiállítás követendő példaként érdemes emlegetni, lám, mennyi kincs rejlik még a ládafiákban, amelyeket ily módon a nagyvilág elé lehet és érdemes tárni, ezzel is öregbítve a településhez kapcsolható értékek tárát. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. május 29.Létezhet-e valódi református egység az individualizáció korában? – interjúA történelmi okok folytán szétesett egységet állították helyre a Kárpát-medencei református egyháztestek 2009. május 22-én, majd a következő évtől az egység tudatosítása és megerősítése érdekében évente megünnepelték a Református Egység Napját,idén éppen Kolozsváron. A református egység mibenlétéről, lehetőségeiről beszélgettünk Nagy Károly Zsolt református teológus és kulturális antropológussal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával, a Sárospataki Református Teológia oktatójával. Doktori disszertációdat a 2009. május 22-i események köré építetted, felismerve azt, hogy az egyesült Kárpát-medencei egyház perspektívájában a református identitás megújításának „arkhimédészi pontja” lehet ez. Teljesülni látszanak a hozzá fűzött remények? Ha valaki 2009-ben olvasta az egység kimondásáról szóló sajtóanyagokat, szembetűnő lehetett, hogy az egyházon belül sem volt teljes az összhang azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelent és milyen formában van szükség az új egységre. Bölcskei Gusztáv akkori püspök azt mondta az ünnepi rendezvényen, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”. Pár nappal később következett pünkösd ünnepe, és azt is összekötötték május 22-ével, de akkor már olyan kontextusban beszéltek az egységről, mint ami egy tartalommal feltöltendő keret. A keret és a tartalom metaforát két egészen eltérő módon használták ugyanarra rövid időn belül. Amikor 2010-ben megfogalmazódott az évente megünnepelhető egységnap gondolata, az egyházi vezetőkkel készített interjúkból ismét az tükröződött, hogy még nagyon kiforratlan az elképzelés. Felvetődött például, hogy lehetne ez a református Csíksomlyó – de sem formáját, sem tartalmát tekintve nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. Az egységnap nem üdvtörténeti és nem is egyháztörténeti ünnep. Ebből érthető egyfelől a bizonytalanság, másfelől az a tendencia, hogy az elmúlt években az egyházi nyilvánosság különböző szereplői – olykor eltérő módon – igyekeztek megadni az ünnep egyház- és üdvtörténeti vonatkozásait. Kristályosodott az elképzelés, a cél a hét év alatt? Valamennyire igen. A tisztább kép kialakítására tett kísérletként is értelmezhető például, hogy néhány éve hivatalosan is összekapcsolódott az egységnappal egyrészt a Református Zenei Fesztivál másrészt a Szeretethíd. Mindkét rendezvénynek határozott, és az egység-koncepcióba illő üzenete volt illetve van, úgy az egyház belső közössége, mint a külvilág felé. A Szeretethíd például úgy mutatja be a reformátusokat, hogy mi olyan egyház vagyunk, amelyik az identitását, a Krisztus követését a szeretetszolgálatban éli meg. Ennek a gondolatnak az újrafogalmazása nagyon fontos azért is, mert segíthet tisztába tenni a „szolgáló egyház” kommunista örökségét, másfelől – bár ez talán csúnyán hangzik, de mégis – az egyház „társadalmi hasznosságát” is hangsúlyozza. A Szeretethíd híd a református közösségek között, hiszen számos gyülekezetet és kisközösséget kapcsol hálózatba a Kárpát-medencében, de híd a világ felé is, mert a szeretetszolgálat nem csak reformátusok felé, hanem minden rászoruló felé történik, vagyis azt üzeni, hogy itt egy nyitott közösségről van szó. Miben volt más ez a kolozsvári egységnap az eddigiekhez képest? Az értelmezésekhez – és ez hozzá tartozik az ünnep formálódó karakteréhez – minden újabb egységnap hozzá is tesz valamit. Idén Kolozsváron is elhangzott a segítségnyújtás gondolata, mégis valahogy a korábbi nyitással szemben egy zárt és határait bezáró egyház képét hozta elénk. Sajátosan jelent meg ez abban, ahogyan az ünnep során a tereket használtuk. A korábbi egységnapok meghatározó mozzanata volt a szabad téren, s kivált Debrecenben a köztéren tartott úrvacsorás istentisztelet. Az úrvacsora, melyet az egyház sokáig szigorúan zárt ajtók mögött ünnepelt, ezeken az alkalmakon kilépett a nyilvános, profán terekbe. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy az egyház profanizálta a sákramentumot, de lehet úgy is értelmezni – és szerintem inkább erről lehet szó – hogy az egyház, melyet a korábbi diktatúrák be akartak zárni a templomba, most kilép onnan, és megpróbálja szakralizálni a profán életteret. Ez a gondolat a református teológia egész világot Isten dicsősége színtereként történő értelmezésétől nem áll távol. Itt most egészen más térhasználattal találkoztunk: az úrvacsora osztása a templomban történt, s hosszú sorokban jöttek be az emberek, hogy az évszázados falak között vegyék magukhoz a szent jegyeket. Ez a megoldás jóval intenzívebben juttatja érvényre az esemény szakralitását. Ugyanakkor, ha mellé tesszük az idén elfogadott, a reformátusság magyar kulturális identitását például az anyanyelvi egység aláhúzásán keresztül nagyon erősen kihangsúlyozó Nyilatkozatot, az a benyomásom, mintha erősen próbálnánk határokat húzni magunk köré, illetve nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanánk azoknak a határoknak, melyeket évszázadok különböző konfliktusai rajzoltak körénk. Mindez ismét a bizonytalanságot hangsúlyozza, hiszen ugyanakkor a Magyar Református Egyház létrejöttekor éppen az volt az egyik legfontosabb – ma is sokat hangoztatott üzenet – hogy ez az egység a megbékélést akarja szolgálni a Kárpát-medence népei közt. Az eddigi egységnapok közül itt jött elő leginkább, hogy mennyire fontos a magyarul beszélők közösségeként is meghatározni a Magyar Református Egyházat. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Más Debrecenben a reformátusok egységét ünnepelni, és más ugyanez Kolozsvárott. Itt inkább annak a veszélyét látom, hogy az egységnap gondolata – és maga az egység is – elveszítheti azt a sajátos problémamegoldó karakterét, mely a kezdeti lendületben annyira fontos volt. Az egység megteremtése – és ezért lényeges az, hogy milyen metaforák mentén gondolkodunk róla – a változás és a problémák felszínre kerülésének vagy hozatalának lehetőségét is magában rejti. Ezt a lehetőséget pedig nem lenne szabad kihagyni, hiszen például a nyelvi kérdésnél maradva jól tudjuk, hogy az összes olyan területen, ahol kisebbségben él a magyarság, a kétnyelvűség a reformátusok között is égető probléma, és rendszeresen felvetődik az a kérdés is: vajon nekünk, reformátusoknak csak egy bizonyos nyelvi határon belül kell mozogni, vagy nyithatnánk azok felé is, akik ugyan nem – vagy már nem – beszélnek magyarul, vagy jobban beszélik valamelyik többség nyelvét, vagy beszélni még csak-csak tudnak, de írni-olvasni már nem, mégis a keresztség által reformátusok, vagy hitük szerint azok lennének. Ebből a szempontból talán érdemes lenne felülvizsgálni az olyan kijelentéseket, melyek a református egyház nyelveként kizárólag a magyart jelölik meg, hiszen nem csak a más nemzetiségű emberekről van itt szó, hanem első sorban azokról, akik a magyar református azonosságuk magyar dimenzióját az asszimiláció folyamataiban elveszítve arra kényszerülnek, hogy református azonosságukat is feladják. Ez egy nagyon összetett és nagyon érzékeny kérdés, és most nem arról van szó, hogy elítélném a Nyilatkozatot, csak arra próbálok utalni, hogy van mit átgondolni. A gondolkodáshoz pedig vannak külföldi, nem magyar minták is. A nyelv kérdése ráadásul nemcsak erről szó! Az elmúlt hónapban hosszabb időt töltöttem Erdélyben, Kolozsvár környékén, és rádöbbentem arra, mennyire nem ismerjük egymást. Nyelvi gátak is vannak közöttünk – bonyolultabbak a répa-murok problémánál –, melyek miatt nem mindig tudom dekódolni, miről is van szó, például az attitűdöket, a vallásgyakorlás helyzeteit is nehezebben értelmezem. Nagyon szorosan kapcsolódik össze a megmaradásnak és az egységnek a gondolata, s ez határozottan jelen volt a kolozsvári együttlétben. Ennek a transzcendens vonatkozását fogalmazza meg az egység jelmondata, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Az együtt követés mint egység azonban csak akkor szolgálhatja a megmaradást, ha felismerjük az együtt követésben az egymásra utaltságot, illetve ennek teljesen hétköznapi helyzeteit, és eljutunk az ebből következő adekvát válaszok kidolgozására. Mert abból, ha felismerjük, hogy egymásra utaltságban vagyunk, abból még nem lesz egység. Akkor lesz egység, ha azokat a narratívákat, amelyek szétválasztanak bennünket, és amelyek egyházon belül is előjönnek, lebontjuk. Nagyon jó kezdeményezés, amit Kató Béla püspök úr vetett fel: a testvérkapcsolatok kialakítása Kárpát-medencei gyülekezetek között. Ezáltal valóban közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Azért is jó lenne az ilyen kapcsolat, mert nagyon sok gyülekezet nem tud eljutni a központi rendezvényre, akár Kolozsvárra, akár Budapestre, viszont a testvérgyülekezeti kapcsolatok mentén meg lehetne valósítani olyan programokat, amelyek magáról az egységről szólnak, és személyes élményekkel töltik fel ezt a fogalmat. Jó példák már léteznek az együttműködésre: a magyarországi és a felvidéki Gömöri egyházmegyék, a bihari részek kapcsolata, Őrségben is van együttműködés a határ két oldala között. Szép példa az is, amit a püspök úr az igehirdetésen is felhozott: a kárpátaljai testvérek segítésekor gyönyörűen kirajzolódott az egység ereje. Az nyilván jó, ha segítenek rajtunk, amikor bajban vagyunk, vagy ha mi tudunk segíteni, de amúgy az individualizáció korában van igény az egység megélésére? Nehéz erre válaszolni, mert maga az egység-koncepció felülről szerveződő dolog, nem az egyháztagok, gyülekezetek jelezték, hogy szeretnének egységes struktúrát, és legyen szíves a zsinat összefogni és ezt valahogy megvalósítani. Felülről indult a kezdeményezés, a gyülekezetek pedig rákapcsolódtak. De ha az ember beszélget a jelenlévőkkel, sokaktól azt hallja, hogy ez az egységnap milyen jó. Hogy miért jó? Mert sok esetben a reformátusok kisebbségben, szórványban élnek, ez pedig nagyon erős szórvány-lelkiséget, nagyon erős kisebbségi tudatot eredményezhet, és egy-egy ilyen alkalom azt mutatja fel, hogy mégis: vagyunk, tudunk mi együtt tömeget képviselni. Persze, idézzük sokszor, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, de a léleknek azért néha jól esik a sokaság, amikor a fogyás, pusztulás tényei, képei, tapasztalatai és narratívái helyett azt tapasztaljuk, hogy egy református templomban, mint most a Farkas utcában, a 90. zsoltár úgy zeng, olyan erővel, hogy az ember azt hiszi, mindjárt szétmennek a falak. Ennek óriási ereje van, amiből a jelenlévők akár hosszú ideig táplálkozhatnak. Összeállítottál középiskolásoknak egy nagyon részletes kérdőívet, amellyel a református identitást próbálod kitapogatni. Május 22-ével, a Református Egység Napjával kapcsolatos kérdésekre milyen válaszok érkeznek? Nem tudnak vele mit kezdeni. Van egy óriási bizalmatlanság az intézményes egyházzal szemben. Amikor rákérdezek a kérdőívben, hogy a Magyar Református Egyház tényleg nemzetmegtartó erőként van-e jelen a magyarság életében, akkor a válaszok elsöprő többsége bizonytalan. Vannak sokan, akik biztosak abban, hogy igen, és vannak sokan, akik szerint nem, de a nagyon nagy többség bizonytalan. Az összes olyan kérdésben, ahol arról van szó, hogy az egyház mint intézmény mit tud nyújtani, hatalmas bizonytalanság a válasz. Még az olyan kérdéseknél is, hogy mennyire gondolják azt, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie, úgy kell működnie, mint egy családnak, jól kéne éreznünk magunkat benne, erre is az a válasz, hogy: nem tudjuk. Tehát: úgy tűnik, az egyház nem tölti be azokat a funkciókat, amelyekről azt gondolja, hogy betölti. Így érthető, hogy az egyház miért is tudja olyan nehezen mozgósítani az egyháztagokat. Mozgósítási próbálkozás volt az is, hogy 2010-ben javaslatokat vártak mindenkitől az egység napjának megünneplésére, esélyt adva az alulról jövő kezdeményezésnek. Hogyan alakult végül? Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy mindig felülről szerveződik az egységnap. A helyi vezetőség hozza össze, esetleg karöltve egy szervezőcsapattal. Van egy központi program, és ahhoz lehet csatlakozni. Ami stabil elem mindig, az az istentisztelet és az úrvacsora. A bibliai igerészt, amely alapján hangzik a prédikáció, előzőleg kiküldik a gyülekezeteknek énekajánlásokkal együtt, hogy ilyen formán bekapcsolódhasson az egység ünneplésébe az is, aki különben nem tudna. Ami még érdekes módon soha nem maradt ki az ünneplésből, az a kórustalálkozó. A református vallásosság nagyon szikár, nagyon nehéz érzelmileg azonosulni mondjuk a liturgiánkkal, viszont az éneklés éppen hogy az érzelmi azonosulást segíti. Hogyan lehetne felhangosítani az egyes emberek hangját, hogy valódibb legyen az egység? A kérdésre talán jó példa lehet az egységes liturgia vagy énekeskönyv kialakítása. Egy korábbi liturgiai reform kapcsán Gyökössy Endre írt arról, hogy az emberek igénylik a transzcendenssel való kapcsolattartásban az állandó elemeket. Azok ritmust adnak, valamilyen szinten az örökkévalóság előszelét is éreztetik. Lehetne ilyen egységes liturgiánk is, amelyben vannak ugyan állandó és közös elemek, de üres helyek is, amelyeket a helyi hagyományokból töltünk fel, közelről megnézve azt, hogy mire van igény, mi működik. Az egység kimunkálásának jelenlegi folyamataiban viszonylag csekély súllyal van jelen ez a lokális szemlélet, annak ellenére, hogy a református egyház első sorban mindig is lokális egyház volt. Ezen kellene változtatni. Olvastam egyszer egy tanulmányt egy lakótelepről, ahol a házak közé nem építettek eleve járdákat, hanem vártak, és figyelték, hogy az emberek merre járnak gyakrabban, és amikor egyértelmű volt, hol taposták ki az ösvényeket, oda öntötték a járdákat. Lehetne valahogy így. Zsigmond Júlia maszol.ro 2016. július 17.Függőleges és vízszintes kapcsolatokról szól a húszon túliaknak szervezett nyári táborA Kolozsvári Húszplusz Közösség, amely az elmúlt félévben a Páratlan sorozattal hívta fel magára a fiatal felnőttek figyelmét, ugyancsak számukra nyári tábort hirdet, ezúttal azonban nem a párkapcsolat, hanem általában a kapcsolatok, illetve főleg az Istennel való kapcsolat kerül a fókuszba. „Életünk minőségét és értelmességét, de hétköznapjaink menetét és közérzetét is nagyban meghatározza kapcsolataink minősége. Kapcsolataink minőségét pedig jelentős mértékben befolyásolja az a mód, ahogyan mi magunk jelen vagyunk ezekben. A bizalom vagy az állandó aggodalom, az elengedés képessége vagy az örökös kontrolligény, a nyitottság vagy a rejtőzködés táplálja vagy ellenkezőleg: elsorvasztja kapcsolatainkat. Az Istennel való kapcsolatom vonatkozásában is tetten érhetők ezek az éltető vagy pusztító magatartásmódok. Az ezekről való közös gondolkodás, a tudatosítás segíthet erőforrásokká alakítani a gátló tényezőket és ráhangolódni az Istennel való kapcsolat valóságos és tartalmas megélésére” – olvashatjuk a blogon a tábor fő témájának körülírását. A közös gondolkodást, elemzést, keresést, kérdésfelvetést segítik a különböző programpontok. A szerdai nap kivételével, amely a kirándulásé lesz, minden napra jut egy előadás Császár Béla illetve Simon János lelkipásztorok előadásában. Császár Béla lelkész a kapcsolódni próbáló Isten és ember kilétéről, majd az elengedés és kötődés művészetéről tart előadást. A bizalom–aggodalom, kommunikáció–rejtőzködés ellentétpárokról fog beszélni Simon János, aki a Kolozsvári Bulgária-telepi egyházközség segédlelkészeként indította útjára a „húszpluszosok” ifjúsági keresztyén közösségét, amely fő tevékenységei a bibliaórás együttlét, önkéntes gyülekezeti szolgálatok, konferenciasorozat és nyári táborok szervezése volt. A délutáni alternatív tevékenységek során a résztvevők belekóstolhatnak a mozgásmeditáció műfajába is. „Egyszerű páros gyakorlatokon keresztül tapasztalhatjuk, hogy a kapcsolódásunk valódi-e, vagy csak imitálja a valódit. A testünk, testtartásunk és a mozgásunk olyan finomságokra is rámutat, amit egyébként észre sem veszünk, vagy teljesen máshogy gondolunk. Minden kíváncsi és elmélyülésre vágyó embernek ajánlom” – üzeni Kalydy Zoltán, aki a meditációt vezeti majd. A nap alternatív imaközösséggel, majd reggeli tornával kezdődik és egy-egy áhítattal, illetve különböző esti programokkal zárul: tábortűz, dicsőítő éneklés, csapatépítő játékok, felolvasó színház. Lehet hozni hangszert, könyvet is a szabadidő kitöltéséhez, de a röplabdázás és pingpongozás is opció, van pálya, felszerelés. Fürdőruhát csomagolni is ajánlott, a részvételi díj ugyanis tartalmaz egy délutáni belépőt a helyi strandra. A 350 lejes összeg fedezi a szállás mellett a napi háromszori étkeztetést is. Jelentkezni a honlapon keresztül július 25-ig lehet, a tábor minden érdeklődő fiatal felnőtt számára nyitott. Zsigmond Júlia maszol.ro lapozás: 1-22
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
